(Forrás: A XX. század magyar beszédei, Agave Könyvek, 2007)
„A revízióért folyó harc: élet-halál harc.”
[Harold Signey Harmsworth, alias Lord Rothermere (1868-1940) több angliai lap tulajdonosaként 1927-től kampányt indított Magyarország történelmi határainak visszaállításáért – és ezzel nem kis belpolitikai vihart kavart. Bethlen István és Gömbös Gyula bizalmatlanul figyelték a tevékenységét, mert egyes híresztelések szerint Rothermere a fia számára szerette volna biztosítani a magyar trónt.
Alábbi beszédét Herczeg Ferenc (1863-1954), aki elsősorban az Új Idők című hetilap szerkesztőjeként volt ismert, az 1927-ben megalakult Magyar Revíziós Liga elnökeként, annak igazgatósági ülésén mondta. Munkatársai között volt többek között alelnökként a roppant változatos életpályát bejáró Eckhardt Tibor (1888-1972) és Rothermere magyar bizalmasa, Rákosi Jenő (1842-1929).
A beszéd alapvetően aktuálpolitikai kérdéseket feszeget: Herczeg nagyon találóan (s kissé talán sértően is) a határrevízió robogó vonatának „naplopó gépészeként” állítja be a miniszterelnököt. Fontos előzmény – a szónok ezzel nyitja mondandóját -, hogy pár hónappal korábban az elnök lemondott a liga vezetéséről, mert azzal vádolták, hogy túlságosan a kormány befolyása alatt áll.]
„Mindenekelőtt hálás köszönetet mondok a megtisztelő bizalomért, amely engem visszaszólított arra a helyre, ahonnan – meggyőződésem szerint éppen a liga érdekében – távoznom kellett. […] Nem ez a múló incidens, hanem bizonyos jelek, amelyek amellett szólnak, hogy a revízió ügye gyorsan érik, meggyőztek minket arról, hogy a mozgalom megindítójával, Rothermere lorddal állandó és szoros kapcsolatot kell teremtenünk. Ezen óhajtásunk a közeljövőben alkalmasint teljesülni fog, amennyiben módunkban lesz, hogy a Revíziós Liga egy bizalmi férfiát Londonba delegáljuk, ahol állandóan a lord közelében tartózkodnék. Rothermere lord oly hatalmas politikai és zsurnalisztikai apparátussal, oly nagy koncepciójú céltudatossággal és igazi angol szívóssággal dolgozik történelmi jelentőségű tervének megvalósításán, hogy nekünk magyaroknak őbenne kell tisztelnünk a revíziós mozgalom hivatott vezérét. […]
Idehaza pillanatnyilag a legfontosabb tennivalónk: a nemzet összes erőinek egyesítése a revízió szolgálatában. Az erők egyesítése csak úgy lehetséges, ha föléje tudunk kerekedni mindannak, ami a magyarságot szétválasztja, és ha meg tudjuk vetni a lábunkat ott, ahol egyetértünk valamennyien. A revízió legyen az a magasan fekvő, tisztult atmoszférájú hegycsúcs, ahová nem hatol föl a politikai és társadalmi harcok által fölvert por és lárma; ahol minden magyar ember, legyen bármilyen világnézeti, politikai vagy vallásos meggyőződése, kezet nyújthat egymásnak. Midőn a kultúra békés fegyvereivel a nemzet jövőjéért harcolunk, épp oly kevéssé engedhetjük meg magunknak a pártoskodás fényűzését, mint a lövészárokban fekvő katonák; a revízió ügyét nem szolgálhatjuk mint liberálisok vagy konzervatívok, nem mint legitimisták vagy köztársaságiak, hanem csakis mint magyarok. A revízió senkitől sem kívánja, hogy megtagadja az elveit, csak annyit kíván, hogy a maga helyén érvényesítse azokat, és ne nehezítse meg velük a revízió nehéz munkáját.
Ne feledjük, hogy a hagyományos magyar pártoskodás, amely már annyiszor gáncsolta el jobb sorsra érdemes népünket, rendszerint az elvhűség köntösében szokott fellépni. Az államokat nem a hazug politikusok viszik katasztrófákba, hanem azok, akiknek igazuk van, akiknek mindig és mindenáron, törik-szakad, igazuk van. A revízióért folyó harc nem elvek csatája, hanem jóval több: egy nemzet élet-halál harca. Mert bizonyos: ha tartani tudjuk az egységes nemzeti frontot, akkor előbb-utóbb diadalmaskodni fog a magyar igazság; ha azonban annyi keserves történelmi tanulság után a pártoskodás újból szétrobbantja a nemzet egységét, akkor a magyarság megásta a maga sírját. […]
Tisztelt uraim! Semmiféle kényes kérdés elől nem szándékozom kitérni, azért utalok a veszedelmekre, melyek a királykérdés részéről fenyegetik a nemzeti egységet. Minden magyar embernek megvan a maga nézete erről a tárgyról, és az illető nézetek ellentétes csoportokra osztják a nemzetet. Ez nem is baj, Magyarország jövőjének a szabad diszkusszió tüzében kell kialakulnia. Egyben azonban valamennyien már ma is megegyezhetünk – ebben csatlakozom Eckhardt Tiborhoz, aki erről nemrégiben értékes nyilatkozatokat tett: a királykérdést úgy kell kezelnünk, ahogyan a nemzet érdeke kívánja. A nemzeti érdek pedig ma azt kívánja, hogy a kérdés időszerűtlen és reménytelen felvetésével nem robbantsuk szét a nemzeti egységet. Ennyi fegyelmezettséget megkívánhat a nemzet minden hű fiától. […]
Mi kitárjuk a liga ajtaját és felszólítunk minden magyar embert, vegyen részt a nagy munkában. A társadalom minden rétege elküldte már képviselőit, éppen csak egy felette értékes réteg hiányzik még: a magyar szociáldemokrata munkásság. Bevallom: büszke és boldog volnék, ha őket is az igazság harcosai között köszönthetném. Egy pillanatig se higgyék a magyar munkások, hogy a revízió kedvéért akár csak egy milliméterrel is le kell térniök arról az elvi alapról, amelyben az önmagát helyesen értelmező szociáldemokrácia áll. Ellenkezően: a revíziós küzdelem a szociáldemokrácia legádázabb ellensége, az idegen népeket elnyomó imperializmus és militarizmus ellen irányul. Aki a revízióért harcol, az az emberiségért, a művelődésért, a népjogokért küzd. Hiányozhatik ebből a seregből a magyar munkásság? […]
Tisztáznunk kell most már a kérdést, hogy tulajdonképpen mit követel és mit remél a magyarság a revíziós mozgalom sikerétől. Erről már azért is érdemes beszélnünk, mert a revízió külfüldi ellenzői szívesen használják azt az érvet, hogy revízióról nem lehet szó, mivel a magyar közvélemény maga sincs tisztában vele, mit ért revízió alatt, illetőleg milyen mértékű területi korrektúrákat kívánjon. Nos, mi nem hivatkozhatunk ezeréves történelmi jogokra, nem követelünk privilégiumokat a magyarság számára, mi csak annyit akarunk: alkalmazzák azokat az elveket, amelyeket az évszázados fejlődés, mint a népek békés együttélésének garanciáját minden civilizált emberre nézve kötelezővé tett: először a nemzetiségi elvet, másodszor a népek önrendelkezési jogát. Alkalmazzák ezeket az elveket, amelyeket az antant győzedelmes zászlóira írt, amelyeket Wilson elnök a békekötés és az új világrend alapjául hirdetett, és amelyek ma erkölcsi tartozásként terhelik a győztes hatalmakat. Alkalmazzák azokat az elveket, amelyeket a hódítók sohasem mertek nyíltan tagadni, hanem amelyeket a pittsburghi egyezmény mintájára hevenyészett színpadi trükkökkel igyekeznek megkerülni. A nemzetiségi elv és a népek önrendelkezési jogának alkalmazásából az következik, hogy Magyarország feltétel nélkül visszanyeri magyar többségű területeit, tehát az ún. Rothermere-határokat. Másodszor pedig, hogy Szent István birodalmának szláv és román többségű területei népszavazás útján döntik el hovatartozásukat, illetőleg, hogy független nemzeti államban kívánnak-e élni. Ez az a jogi alap, melyen állnunk kell. Hogy ebből mit és mennyit lehet megvalósítani, az a történelmi helyzettől és az erőtől függ, amelyet a nemzet a döntő pillanatban ki tud fejteni. […]
A revíziós mozgalom módszereire vonatkozóan hangoztatnunk kell, hogy a magyar mozgalom szükségképpen békés természetű. Fegyverei – a felvilágosítás és a meggyőzés – a béke fegyverei, és végső célja is a béke, amennyiben meg akarja előzni és el akarja hárítani újabb háborús katasztrófák veszedelmét. Ez tehát pacifista mozgalom a szó legigazibb értelmében. A felvilágosító akció arról akarja meggyőzni a világközvéleményt, hogy az állandó feszültség, amelyben a trianoni szerződés embertelen és elviselhetetlen rendelkezései úgy Magyarországban, mint az utódállamokban a lelkeket tartják, mindennemű konszolidáció akadálya. Egészséges békéről csak akkor lehet szó, ha meggyógyultak a vérző sebek. És ma nincs veszedelmesebb és fájóbb seb az emberiség testén, mint az, amelyet a magyar kérdésnek szoktak nevezni. Ez a pacifista módszer már azért is ajánlatos, mert alkalmas arra, hogy megjavítsa a magyarság nemzetközi pozícióját, és hogy a felelősséget az eljövendő veszedelmekért elhárítsa rólunk.
Önként fölvetődik most már a kérdés: […] Miféle viszonyban van a Magyar Revíziós Liga a magyar kormánnyal? Magyarországon kivétel nélkül minden ember kívánja a revíziót; a nemzeti kívánság teremtette meg a ligánkat is. A miniszterelnök úr több ízben kijelentette, hogy kormánya a revízió alapján áll. A Revíziós Liga azonban nem az államhatalom, hanem a népakarat instrumentuma, és ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy függetleneknek kell maradnunk minden hivatalos fórumtól. Ez már azért is szükséges, mivel mi a revíziós munkában nem alkalmazkodhatunk mindenben a kormány elveihez és módszereihez. Különbség van, és kell is lennie különbségnek, a hivatalos és a nem hivatalos politika között. A közvélemény azt követeli, amihez joga van a nemzetnek, a kormány pedig azt, amit realizálhatónak tart. Hiba volna, ha mi a kormánytól azt kívánnók, hogy a közvélemény által diktáltassa magának diplomáciai eljárásának tempóját. De ugyancsak hiba volna, ha a kormány diplomáciai tartózkodást követelne a közvéleménytől, vagy ha egyáltalában kicsinyelné annak jelentőségét. A nemzet szervezett ereje a gőz az állam gépházában. Ha jól fölhasználják ezt az erőt, akkor hasznos munkát végez; ha rosszul bánnak vele, akkor leforrázza az embereket, esetleg felrobbantja a kazánt. A gépész mindent tehet a gőzzel, csak egyet nem: hogy ne vegyen róla tudomást, mert ha nincs gőz, akkor a gépész munkája merő naplopás. […]
Meg kell jegyeznem, hogy az elszenvedett igazságtalanságok felpanaszolásával nem megyünk sokra, az emberek sajnálkoznak szerencsétlen nemzetünkön, de a békevágy világszerte ma olyan nagy, hogy nyilvánvaló igazságtalanságok megtorlása céljából nem kíván senki változtatni a helyzeten. Tettre kész szimpátiákat csak úgy tudunk kiváltani külföldön, ha megértetjük a győztes nemzetek hangadó férfiaival, a beati possidentesszel (boldog birtoklókkal), hogy Trianon a béke állandó veszedelme, és hogy csak az igazságos revízió biztosíthatja a világbékét.
Bizonyos mértékben akadálya a revíziós mozgalomnak az a meglehetősen elterjedt gyanú, hogy a magyarság életre-halálra elkötelezte magát egykori háborús szövetségeseinek, és hogy esetleges megerősödését arra használná, hogy kelet felé hátvédje legyen a germán politikának. Ezzel szemben állandóan hangsúlyoznunk kell az igazságot, hogy Magyarország öncélú életet él és nem függvénye más hatalomnak. Legjobb fegyverünknek a nyomtatott betű bizonyult, amelyet újságközlemények, füzetek és könyvek alakjában vonultattunk hadba. A revíziós mozgalom mérlege addig Angolországban, Olaszországban, az Amerikai Unióban, Németalföldön, Svájcban és a skandináv államokban alakult a legkedvezőbben. Az igazság kedvéért azonban meg kell mondanom, hogy az összes kultúrközpontokban, Párizsban is, vannak tekintélyes számmal közéleti előkelőségek, akik nem csinálnak titkot magyar rokonszenvükből. Olyan okokból, amelyeket bővebben talán nem kell fejtegetnem, nem bocsátkozhatom részletekbe. Megállapítom, hogy a mai napon befejezettnek tekintjük munkánk első szakaszát és áttérünk a másodikra. Ezzel együtt némileg változni fognak eddigi módszereink is. Eddig ugyanis többnyire be kellett várnunk, míg a magyar kérdés iránt érdeklődő külföld fölkeres minket; jövőben azonban magunk akarunk külföldre menni, hogy ott végezzük a fölvilágosítás munkáját. […]
Tisztelt uraim! Végére jutottam annak, amit el akartam mondani. Köszönöm a türelmüket, és még csak arra kérek engedelmet, hogy két szót mondhassak a revíziós mozgalom reményeiről. Vannak honfitársaink, akik optimisztikusan, és vannak (igaz, csak csekély számmal), akik pesszimisztikusan ítélik meg a küzdelem esélyeit. Ezek úgy vélekednek, hogy nagyon is egyenlőtlen a harc a talpig fegyverben álló túloldal és a magyarság között, melynek minden fegyvere egy gondolat. Szeretnék rá emlékeztetni, hogy az újkor legnagyobb katonai lángelméje, I. Napóleon hogyan mérlegelte az ilyen küzdelem esélyeit. A francia császár mondta: «Csak két igazi hatalom van a földön: a kard és a gondolat. De idővel a gondolat mindig legyőzi a kardot!»”
(Forrás: A XX. század magyar beszédei, Agave Könyvek, 2007)
„A revízióért folyó harc: élet-halál harc.”
[Harold Signey Harmsworth, alias Lord Rothermere (1868-1940) több angliai lap tulajdonosaként 1927-től kampányt indított Magyarország történelmi határainak visszaállításáért – és ezzel nem kis belpolitikai vihart kavart. Bethlen István és Gömbös Gyula bizalmatlanul figyelték a tevékenységét, mert egyes híresztelések szerint Rothermere a fia számára szerette volna biztosítani a magyar trónt.
Alábbi beszédét Herczeg Ferenc (1863-1954), aki elsősorban az Új Idők című hetilap szerkesztőjeként volt ismert, az 1927-ben megalakult Magyar Revíziós Liga elnökeként, annak igazgatósági ülésén mondta. Munkatársai között volt többek között alelnökként a roppant változatos életpályát bejáró Eckhardt Tibor (1888-1972) és Rothermere magyar bizalmasa, Rákosi Jenő (1842-1929).
A beszéd alapvetően aktuálpolitikai kérdéseket feszeget: Herczeg nagyon találóan (s kissé talán sértően is) a határrevízió robogó vonatának „naplopó gépészeként” állítja be a miniszterelnököt. Fontos előzmény – a szónok ezzel nyitja mondandóját -, hogy pár hónappal korábban az elnök lemondott a liga vezetéséről, mert azzal vádolták, hogy túlságosan a kormány befolyása alatt áll.]
„Mindenekelőtt hálás köszönetet mondok a megtisztelő bizalomért, amely engem visszaszólított arra a helyre, ahonnan – meggyőződésem szerint éppen a liga érdekében – távoznom kellett. […] Nem ez a múló incidens, hanem bizonyos jelek, amelyek amellett szólnak, hogy a revízió ügye gyorsan érik, meggyőztek minket arról, hogy a mozgalom megindítójával, Rothermere lorddal állandó és szoros kapcsolatot kell teremtenünk. Ezen óhajtásunk a közeljövőben alkalmasint teljesülni fog, amennyiben módunkban lesz, hogy a Revíziós Liga egy bizalmi férfiát Londonba delegáljuk, ahol állandóan a lord közelében tartózkodnék. Rothermere lord oly hatalmas politikai és zsurnalisztikai apparátussal, oly nagy koncepciójú céltudatossággal és igazi angol szívóssággal dolgozik történelmi jelentőségű tervének megvalósításán, hogy nekünk magyaroknak őbenne kell tisztelnünk a revíziós mozgalom hivatott vezérét. […]
Idehaza pillanatnyilag a legfontosabb tennivalónk: a nemzet összes erőinek egyesítése a revízió szolgálatában. Az erők egyesítése csak úgy lehetséges, ha föléje tudunk kerekedni mindannak, ami a magyarságot szétválasztja, és ha meg tudjuk vetni a lábunkat ott, ahol egyetértünk valamennyien. A revízió legyen az a magasan fekvő, tisztult atmoszférájú hegycsúcs, ahová nem hatol föl a politikai és társadalmi harcok által fölvert por és lárma; ahol minden magyar ember, legyen bármilyen világnézeti, politikai vagy vallásos meggyőződése, kezet nyújthat egymásnak. Midőn a kultúra békés fegyvereivel a nemzet jövőjéért harcolunk, épp oly kevéssé engedhetjük meg magunknak a pártoskodás fényűzését, mint a lövészárokban fekvő katonák; a revízió ügyét nem szolgálhatjuk mint liberálisok vagy konzervatívok, nem mint legitimisták vagy köztársaságiak, hanem csakis mint magyarok. A revízió senkitől sem kívánja, hogy megtagadja az elveit, csak annyit kíván, hogy a maga helyén érvényesítse azokat, és ne nehezítse meg velük a revízió nehéz munkáját.
Ne feledjük, hogy a hagyományos magyar pártoskodás, amely már annyiszor gáncsolta el jobb sorsra érdemes népünket, rendszerint az elvhűség köntösében szokott fellépni. Az államokat nem a hazug politikusok viszik katasztrófákba, hanem azok, akiknek igazuk van, akiknek mindig és mindenáron, törik-szakad, igazuk van. A revízióért folyó harc nem elvek csatája, hanem jóval több: egy nemzet élet-halál harca. Mert bizonyos: ha tartani tudjuk az egységes nemzeti frontot, akkor előbb-utóbb diadalmaskodni fog a magyar igazság; ha azonban annyi keserves történelmi tanulság után a pártoskodás újból szétrobbantja a nemzet egységét, akkor a magyarság megásta a maga sírját. […]
Tisztelt uraim! Semmiféle kényes kérdés elől nem szándékozom kitérni, azért utalok a veszedelmekre, melyek a királykérdés részéről fenyegetik a nemzeti egységet. Minden magyar embernek megvan a maga nézete erről a tárgyról, és az illető nézetek ellentétes csoportokra osztják a nemzetet. Ez nem is baj, Magyarország jövőjének a szabad diszkusszió tüzében kell kialakulnia. Egyben azonban valamennyien már ma is megegyezhetünk – ebben csatlakozom Eckhardt Tiborhoz, aki erről nemrégiben értékes nyilatkozatokat tett: a királykérdést úgy kell kezelnünk, ahogyan a nemzet érdeke kívánja. A nemzeti érdek pedig ma azt kívánja, hogy a kérdés időszerűtlen és reménytelen felvetésével nem robbantsuk szét a nemzeti egységet. Ennyi fegyelmezettséget megkívánhat a nemzet minden hű fiától. […]
Mi kitárjuk a liga ajtaját és felszólítunk minden magyar embert, vegyen részt a nagy munkában. A társadalom minden rétege elküldte már képviselőit, éppen csak egy felette értékes réteg hiányzik még: a magyar szociáldemokrata munkásság. Bevallom: büszke és boldog volnék, ha őket is az igazság harcosai között köszönthetném. Egy pillanatig se higgyék a magyar munkások, hogy a revízió kedvéért akár csak egy milliméterrel is le kell térniök arról az elvi alapról, amelyben az önmagát helyesen értelmező szociáldemokrácia áll. Ellenkezően: a revíziós küzdelem a szociáldemokrácia legádázabb ellensége, az idegen népeket elnyomó imperializmus és militarizmus ellen irányul. Aki a revízióért harcol, az az emberiségért, a művelődésért, a népjogokért küzd. Hiányozhatik ebből a seregből a magyar munkásság? […]
Tisztáznunk kell most már a kérdést, hogy tulajdonképpen mit követel és mit remél a magyarság a revíziós mozgalom sikerétől. Erről már azért is érdemes beszélnünk, mert a revízió külfüldi ellenzői szívesen használják azt az érvet, hogy revízióról nem lehet szó, mivel a magyar közvélemény maga sincs tisztában vele, mit ért revízió alatt, illetőleg milyen mértékű területi korrektúrákat kívánjon. Nos, mi nem hivatkozhatunk ezeréves történelmi jogokra, nem követelünk privilégiumokat a magyarság számára, mi csak annyit akarunk: alkalmazzák azokat az elveket, amelyeket az évszázados fejlődés, mint a népek békés együttélésének garanciáját minden civilizált emberre nézve kötelezővé tett: először a nemzetiségi elvet, másodszor a népek önrendelkezési jogát. Alkalmazzák ezeket az elveket, amelyeket az antant győzedelmes zászlóira írt, amelyeket Wilson elnök a békekötés és az új világrend alapjául hirdetett, és amelyek ma erkölcsi tartozásként terhelik a győztes hatalmakat. Alkalmazzák azokat az elveket, amelyeket a hódítók sohasem mertek nyíltan tagadni, hanem amelyeket a pittsburghi egyezmény mintájára hevenyészett színpadi trükkökkel igyekeznek megkerülni. A nemzetiségi elv és a népek önrendelkezési jogának alkalmazásából az következik, hogy Magyarország feltétel nélkül visszanyeri magyar többségű területeit, tehát az ún. Rothermere-határokat. Másodszor pedig, hogy Szent István birodalmának szláv és román többségű területei népszavazás útján döntik el hovatartozásukat, illetőleg, hogy független nemzeti államban kívánnak-e élni. Ez az a jogi alap, melyen állnunk kell. Hogy ebből mit és mennyit lehet megvalósítani, az a történelmi helyzettől és az erőtől függ, amelyet a nemzet a döntő pillanatban ki tud fejteni. […]
A revíziós mozgalom módszereire vonatkozóan hangoztatnunk kell, hogy a magyar mozgalom szükségképpen békés természetű. Fegyverei – a felvilágosítás és a meggyőzés – a béke fegyverei, és végső célja is a béke, amennyiben meg akarja előzni és el akarja hárítani újabb háborús katasztrófák veszedelmét. Ez tehát pacifista mozgalom a szó legigazibb értelmében. A felvilágosító akció arról akarja meggyőzni a világközvéleményt, hogy az állandó feszültség, amelyben a trianoni szerződés embertelen és elviselhetetlen rendelkezései úgy Magyarországban, mint az utódállamokban a lelkeket tartják, mindennemű konszolidáció akadálya. Egészséges békéről csak akkor lehet szó, ha meggyógyultak a vérző sebek. És ma nincs veszedelmesebb és fájóbb seb az emberiség testén, mint az, amelyet a magyar kérdésnek szoktak nevezni. Ez a pacifista módszer már azért is ajánlatos, mert alkalmas arra, hogy megjavítsa a magyarság nemzetközi pozícióját, és hogy a felelősséget az eljövendő veszedelmekért elhárítsa rólunk.
Önként fölvetődik most már a kérdés: […] Miféle viszonyban van a Magyar Revíziós Liga a magyar kormánnyal? Magyarországon kivétel nélkül minden ember kívánja a revíziót; a nemzeti kívánság teremtette meg a ligánkat is. A miniszterelnök úr több ízben kijelentette, hogy kormánya a revízió alapján áll. A Revíziós Liga azonban nem az államhatalom, hanem a népakarat instrumentuma, és ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy függetleneknek kell maradnunk minden hivatalos fórumtól. Ez már azért is szükséges, mivel mi a revíziós munkában nem alkalmazkodhatunk mindenben a kormány elveihez és módszereihez. Különbség van, és kell is lennie különbségnek, a hivatalos és a nem hivatalos politika között. A közvélemény azt követeli, amihez joga van a nemzetnek, a kormány pedig azt, amit realizálhatónak tart. Hiba volna, ha mi a kormánytól azt kívánnók, hogy a közvélemény által diktáltassa magának diplomáciai eljárásának tempóját. De ugyancsak hiba volna, ha a kormány diplomáciai tartózkodást követelne a közvéleménytől, vagy ha egyáltalában kicsinyelné annak jelentőségét. A nemzet szervezett ereje a gőz az állam gépházában. Ha jól fölhasználják ezt az erőt, akkor hasznos munkát végez; ha rosszul bánnak vele, akkor leforrázza az embereket, esetleg felrobbantja a kazánt. A gépész mindent tehet a gőzzel, csak egyet nem: hogy ne vegyen róla tudomást, mert ha nincs gőz, akkor a gépész munkája merő naplopás. […]
Meg kell jegyeznem, hogy az elszenvedett igazságtalanságok felpanaszolásával nem megyünk sokra, az emberek sajnálkoznak szerencsétlen nemzetünkön, de a békevágy világszerte ma olyan nagy, hogy nyilvánvaló igazságtalanságok megtorlása céljából nem kíván senki változtatni a helyzeten. Tettre kész szimpátiákat csak úgy tudunk kiváltani külföldön, ha megértetjük a győztes nemzetek hangadó férfiaival, a beati possidentesszel (boldog birtoklókkal), hogy Trianon a béke állandó veszedelme, és hogy csak az igazságos revízió biztosíthatja a világbékét.
Bizonyos mértékben akadálya a revíziós mozgalomnak az a meglehetősen elterjedt gyanú, hogy a magyarság életre-halálra elkötelezte magát egykori háborús szövetségeseinek, és hogy esetleges megerősödését arra használná, hogy kelet felé hátvédje legyen a germán politikának. Ezzel szemben állandóan hangsúlyoznunk kell az igazságot, hogy Magyarország öncélú életet él és nem függvénye más hatalomnak. Legjobb fegyverünknek a nyomtatott betű bizonyult, amelyet újságközlemények, füzetek és könyvek alakjában vonultattunk hadba. A revíziós mozgalom mérlege addig Angolországban, Olaszországban, az Amerikai Unióban, Németalföldön, Svájcban és a skandináv államokban alakult a legkedvezőbben. Az igazság kedvéért azonban meg kell mondanom, hogy az összes kultúrközpontokban, Párizsban is, vannak tekintélyes számmal közéleti előkelőségek, akik nem csinálnak titkot magyar rokonszenvükből. Olyan okokból, amelyeket bővebben talán nem kell fejtegetnem, nem bocsátkozhatom részletekbe. Megállapítom, hogy a mai napon befejezettnek tekintjük munkánk első szakaszát és áttérünk a másodikra. Ezzel együtt némileg változni fognak eddigi módszereink is. Eddig ugyanis többnyire be kellett várnunk, míg a magyar kérdés iránt érdeklődő külföld fölkeres minket; jövőben azonban magunk akarunk külföldre menni, hogy ott végezzük a fölvilágosítás munkáját. […]
Tisztelt uraim! Végére jutottam annak, amit el akartam mondani. Köszönöm a türelmüket, és még csak arra kérek engedelmet, hogy két szót mondhassak a revíziós mozgalom reményeiről. Vannak honfitársaink, akik optimisztikusan, és vannak (igaz, csak csekély számmal), akik pesszimisztikusan ítélik meg a küzdelem esélyeit. Ezek úgy vélekednek, hogy nagyon is egyenlőtlen a harc a talpig fegyverben álló túloldal és a magyarság között, melynek minden fegyvere egy gondolat. Szeretnék rá emlékeztetni, hogy az újkor legnagyobb katonai lángelméje, I. Napóleon hogyan mérlegelte az ilyen küzdelem esélyeit. A francia császár mondta: «Csak két igazi hatalom van a földön: a kard és a gondolat. De idővel a gondolat mindig legyőzi a kardot!»”